Emlékszem rá, hogy ködös őszi péntek reggel volt. Ilyenkor a vastag felhőzetet csak hét óra tájban törik át a nap sugarai. Mount Creek-ben már kora reggel megindul a mozgás. Reggelente valahányszor kinézek az ablakon, látni a madarakat, mennyire gyorsan próbálnak megszáradni a napon fürdés után. A jéghideg víz alighanem még nekik is hideg lehetett. A ház, ahol élek a tó partján áll. Most biztosan álmosan meredt a tóra. Hét óra lehetett, amikor megcsörrent az ébresztő. Kinyitottam szemeim, majd nyújtóztam egyet. John Dee vagyok, irodalomtanár a helyi egyetemen. Itt élek, mióta megszülettem. A szüleim korán elváltak. Szerencsére kegyes volt hozzám a sors mert attól a perctől kezdve hogy felvettek az egyetemre, minden sikeres volt körülöttem. Egészen mostanáig. Most minden felborult. És azt hiszem megőrültem. Most is hallom őket, azt akarják, tegyem meg. De nem fogom. Erős vagyok. Sarah ott feküdt mellettem az ágyon. Nem hallotta az ébresztőt. Inkább nem akartam felébreszteni, fölé hajoltam és megcsókoltam. Ez mindig jól esett neki. Ilyenkor kinyitotta szemeit és rám mosolygott. Imádtam. Már hat éve együtt voltunk, nagyon szerettük egymást. Apám amikor elvált anyámtól, rám hagyta nagyszüleinek házát. Sarah nagyon szeretett itt lakni velem. De nem is csodálom: kívül estünk a várostól, nem zavart minket az égvilágon senki. Már elég régóta terveztük a házasságot, de féltem tőle. Még várni akartam vele egy kicsit. Úgy érzem, hiba volt.
- Mit ennél? – kérdezte tőlem Sarah. Gondolkodtam pár másodpercig miközben öleltük egymást.
- Téged! – mondtam. Ennek a válasznak annyira megörült Sarah, hogy újra csókolgatni kezdett. Istenem…bár újra kezdhetném az életem attól a pillanattól.
- Estére lesz egy meglepetésem! – mondta Sarah. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mire gondol Sarah, de jól esett, amit mondott. Gondoltam, hogy biztos valami kellemes programot szervezett mindkettőnk számára. Bár sohase tette volna! Mosolyogva ránéztem és azt mondtam:
- Meglepetés? Tudtommal se születésnapom, se névnapom nincs!
- Ezt most vedd ingyen meglepetésnek! – felelt Sarah, majd megsimogatta az arcomat és felültem az ágyban.
- Milyen az az ingyen meglepetés? A meglepetés azért meglepetés, mert ingyenes, nem? – kérdeztem nevetve. Ekkor Sarah is elnevette magát. Tényleg. Sarahról még nem is írtam. Szóval mint kiderült, ő volt a barátnőm. Sarah Mount Creek helyi újságánál dolgozott. Mivel nem volt meghatározott munkaideje, ezért rendszertelenül járt be dolgozni. Ezt mindig is utáltam. Teljesen az eseményektől függött, mikor van épp munkája. Előfordult már, hogy éjjel hívták be a szerkesztőségbe, mert tűz ütött ki az egyik istállóban. Sokszor már torkig voltam vele, hogy sohasem lehetett előre tervezni semmit. Persze ezt nem nagyon mutattam ki neki. Néha szóvá tettem, de nem nagyon akartam ebből vitát. Mindegy, egy újságírónak soha sincs rendszerezett élete, ilyen ez a szakma. A lényeg, hogy az egyetemi évek alatt ismertük meg egymást. Egyszer Sarah mondta nekem, hogy már abban a pillanatban, amikor megláttuk egymást tudta, hogy én leszek neki az igazi. Mindig sírnom kell, ha erre gondolok. Most is… Azt hiszem, várok pár percet az írással, mert úgy érzem, mindjárt elsírom magam…Folytatom tovább. Sarah a Mount Newsnál dolgozott, ez volt Mount Creek egyetlen helyi újságja. Legalábbis már régen elnyomta versenytársait, mert ez volt nálunk mindig is a legkelendőbb újság. Leültünk reggelizni, kezembe vettem az újságot és mit látok rajta?
JÁRVÁNY MOUNT CREEKBEN?
A cikk több hasmenéses megbetegedésről szólt, melynek egyre több az áldozata mostanában. Már a csapból is ez folyt állandóan. Ennek azonban később még nagy jelentősége lesz.
- Ki írta ezt a cikket? – kérdeztem.
- Paul. Paul Vincent. – mondta Sarah miközben zöldségeket vágott fel a konyhai pulton.
- Az az ember nem tud mást, csak ijesztgetni az embereket. Miért csinálnak ekkora ügyet abból, ha öt embernek gyomorrontása van? – kérdeztem és beleittam a kávémba. Úgy éreztem, hogy csak rémhírterjesztésről van szó.
- Hát, ez már vagy az huszadik eset. Négyen bele is haltak. – felelt Sarah és leült az asztalhoz ő is. Ezen meglepődtem. Úgy tűnt, nem voltam elég tájékozott. Komolyabbnak tűnt az ügy mint gondoltam, vissza is vettem magamból. A Mount News inkább bulvárlaphoz hasonlított, mint napilaphoz. Olyan híreket kreált egyes eseményekből, melyek néha nagyon is el voltak túlozva. Nem egy bejelentés érkezett már a szerkesztőségbe, hogy egy adott hír valóságtartalma a nullával egyenlő. Mindenesetre ezt a lapot úgy vették, mint a cukrot. Talán azért, mert az emberek szerették a pletykát, az érdekességet, a tartalmas írásokat, másrészt pedig ez volt az egyetlen helyi lap, melyből tájékozódni lehetett a környéken történő eseményekkel kapcsolatban. Az újság nagy része azonban olyan dolgokról ír, melyeknek egy normális napilapban nem is lenne helyük. Ilyen például: végtagokat sodor a Mount River. Több halász is látta a folyón úszkáló végtagokat, ami inkább a fogás közben elfogyasztott vodka eredménye lehet. Vagy egy kisfiú, aki egy hét alatt megtanult latinul. Vagy egy asszony, akinek Jézus Krisztust ábrázoló alakban nőttek ki a földjén a paradicsomok. Ami körülberül annyira tűnt hasonlónak, mintha a teliholdra mondanánk azt, hogy egy kék biliárdgolyóra hasonlít. Vagy egy Mount Creek-i komikus, akit otthagyott felesége. Vagy egy hajléktalan, aki UFO-kat látott az erdő felett. Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy akik írják a cikkeket, komolyan gondolják, amit írnak, vagy szándékosan hülyének nézik az embert és jót röhögnek az iromány felett.
- És mi van a Creek-i fojtogatóval? Van már gyanúsított? – kérdeztem
- Eddig se nyom, se gyanúsított. Még mindig tart a nyomozás. – szólt Sarah.
A gyilkossági ügy, amiről Sarah rendszeresen cikket írt, egy hete megoldatlannak látszik. Az egész egy vérfagyasztó női sikoltással kezdődött az éjszaka közepette Mount Creek határában. A szomszédok, akik a közelben laktak, annyira megrémültek, hogy nem mertek a közelbe menni, így azonnal értesítették a rendőrséget. A kiérkező rendőrök már csak egy felakasztott testet találtak, mely egy istálló emeleti ablakából lógott nyakánál felakasztva. Az eset után még két gyilkosság történt. Az egyik egy egyedülálló férfi, a másik szintén egy nő volt. Úgy tűnt, a gyilkos véletlenszerűen választja ki áldozatait. Érdekes módon azonban mindegyiket megfojtva találták meg. Ez volt a gyilkos védjegye. Mount Creek ettől függetlenül egy nagyon kellemes kisváros volt. Annak ellenére hogy kisváros volt, rendelkezett szinte mindennel, ami egy nagyvárosnak van: egyetemmel, helyi sajtóval, bevásárlóközponttal. A városban az emberek nagyon kedvesek voltak, igazi családias közösség volt ez: mindenki ismert mindenkit. Miután befejeztük a reggelit felöltöztünk, beszálltunk a kocsiba és a város felé indultunk. Mikor beértünk a városba, megpillantottam George Hammondot, amint biciklijén tekert az út szélén. George Hammond Mount Creek városi könyvtárának igazgatója volt, aki a város egyik jómódú polgáraként volt ismert. Láttam Gottfriedot is, a város egyik idős lakóját, aki arról volt ismert, hogy feledhetetlen ízű almáspitét csinál. Legyen szomszéd, lakó, vagy vendég, aki betér hozzá, azt ingyen megkínálja híres süteményeivel. Aztán ott van még Thomas Freeman is, aki a Saint Rose kórház főorvosa. Nagyon lelkiismeretes és segítőkész ember. Mindig odaadó a betegekkel. Útközben megszólalt Sarah mobilja. Miután felvette, alig telt el fél perc, le is tette. Döbbenten nézett rám. Nem értettem, mi van, de láttam a tekintetében hogy komoly a baj.
- Újabb holttestet találtak. Ez úttal a folyó mentén. – mondta.
- Na tessék. Kellett nekünk erről beszélni reggel. Most aztán újabb cikket írhatsz róla. Hova vigyelek akkor? – kérdeztem.
- Menjünk a Mount Lake tóhoz. A nyaralóövezetbe.
Megfordultam és elindultunk nyugat felé. A Mount Lake tó a város határában helyezkedett el. Elég nagy volt ahhoz, hogy kisebb hajók is haladjanak rajta. Egyik oldaláról a város határolta, másik oldalán hegyek voltak. Ezekben az őszi napokban a tó körül szinte folyamatosan köd volt. A Nap még egyelőre halovány, és hideg fénnyel ragyogott a hegyek fölött. Mire odaértünk, már nagy volt a felfordulás. A rendőrség, és a tűzoltóság emberei már szorgosan vizsgálták a környéket. Kiváncsi voltam a haláleset körülményeire, így mondtam Sarahnak, hogy vele megyek. Alighogy kiléptünk a kocsiból, már jöttek is felénk a rendőrök, hogy nem mehetünk tovább. Sarah kivette igazolványát.
- Újságíró vagyok. Mount News. – mondta Sarah. Abban a pillanatban, ahogy meghallották az újság nevét, úgy csinátak mintha valami rendőrbírók lennénk. Érdekes volt. És az is, hogy nem kérdezték tőlem, ki vagyok. Biztosan azt hitték, én is újságíró. Ahogy közelebb mentünk, észrevettem Richard Chase-t, az őrs egyik pitiáner csicska rendőrét. Mindig is utáltam ezt a férfit. A pokolba kívánom most is. Istenem, hogy miért nem öltem meg akkor, ott helyben. Richard Chase egy harmincas éveiben járó férfi volt. Ő volt a rendőrkapitány jobbkeze. Mindenkinek nyalt, neki főleg. Emiatt sokan kedvelték, de körülberül ugyanennyien utálták is. Nekik sem tetszett tetszett időnként arrogáns és beképzelt viselkedése. Sarahval azonban folyamatosan tartották a kapcsolatot. Ha bármilyen bűneset történt, Richard mindig felhívta Sarah-t és tájékoztatta mindenről. Olyan volt mint egy kiskutya, futott Sarah után. Nagy volt a feszültség köztünk, nagyon is érezte, hogy gyűlölöm. Azonban tartott tőlem. Tudta, hogy ha megpróbál Sarah felé közeledni, eltörném a nyakát. Aljas módon megpróbált már gyanúsítani gyújtogatással, bolti lopással. Innen is látszott, hogy legszívesebben eltenne láb alól. Rohadék. A tetteseket végül elfogták.
- Szia Sarah! Egy női holttestet sodort partra a víz. Esőkabátba van csomagolva. Egy helyi halász, Frank Manson talált rá, aki szokásos reggeli sétáján. – mondta Richard, majd meglátott engem is, hogy ott vagyok. Nagyon meglepődött. Mintha meghűlt volna benne a vér, nem is mert szólni, hogy nem vagyok jogosult ott lenni. Nem fogtunk kezet, csak köszöntünk egymásnak. Sarahval odasétáltunk a holttesthez, amely elnyúlva, félig a hasára, félig az oldalára fordulva hevert, részben a parton, részben a vízben. Megálltunk fölötte, és néztük. Nem keltett bennem undort, félelmet, vagy megbotránkozást, csak valami homályos kíváncsiság ébredt fel bennem, mintha csak valami ismeretlen, eddig általam nem látott csigaházat sodort volna elém a víz. Különös volt, ahogy ernyedt tagokkal ott feküdt előttem. A tenger hullámai időnként végignyaldosták a testét a derekáig, meg-megmozdítva egy kicsit a testet, kimosva lábai, csípője, hasa alól a homokot, mintha csak el akarnák temetni. A kihűlt, puha ujjak immár örökre úgy érintették a homokot, mintha meg akarnák azt cirógatni. A szép, ívelt szemek békésen lezárva, a vértelen, sápadt ajkak résnyire nyitva. A félhosszú, vizes hajba tengeri hínár fonódott, és mint valami tetoválás tapadtak a tincsek a lány arcára. A megszáradt szálakra, és a száradó bőrre fehér kristályokként ült ki a tenger sója, egy apró tarisznyarák pedig felkapaszkodott a halottra, majd átmászott rajta, és eloldalazott a maga dolgára. Olyan tökéletesen beleillett a lány teteme az egész látványba, hogy semmi rendellenes, vagy felkavaró érzésem nem támadt tőle. Olyan volt, mint a magányos, szélfútta, vízmosta homokkő szikla, amit már lágyan hullámosra, és kerekdedre csiszolt a tenger örökös ide-oda mozgása, mindig is itt volt, és itt is lesz, míg el nem kopik. Ez a parton heverő test is a nagy egész egy részének tűnt, amit majd elhord a víz, betemet a homok, vagy megesznek az állatok. Egyszóval a világ legtermészetesebb dolgának tűnt föl előtte, hogy egy holttest fekszik a ködös tóparton. De Sarahban megszólalt a kíváncsiság újabb hangja, mely immár nem elégedett meg a puszta látvánnyal, többet akart tudni, vagy amit nem tudhat, azt kitalálni. Más szemmel kezdtem hát nézni a parton lustán nyújtózkodó teremtést.
- Ezen nincsennek fojtásnyomok. – jegyezte meg Sarah. Jobban megnéztem én is. Tényleg nem voltak rajta.
